Októbernek, októbernek elsején
Nem süt a nap Csíkkarcfalva mezején.
Elbúcsúzom a madártól, s az ágtól,
Azután a csíkkarcfalvi lányoktól.

Öntsed, öntsed bús szemeim könnyeim,
Senkinek sincs oly bánatja, mint enyim.
Mer engemet kedves babám elhagyott,
Aki ingem tiszta szívből óhajtott.

Ha elmégy es édes rózsám, kévánom,
Még az út es piros rózsájé váljon,
Még a fű es édes almát teremjen,
A te szíved ingem el ne felejtsen.

Ha kimegyek arra magas tetőre,
Találok én szeretőre, kettőre.
Ajaj, ajaj de nagy baj,
Hogy a babám szíve olyan, mint a vaj.

Az Isten es Katonának teremtett,
S ej de még a pap es annak keresztelt.
Az es leszek míg a világ világ lesz,
Míg az égen egy ragyogó csillag lesz.

Csíkkarcfalva, te itt maradsz örökre,
Csak még egyszer kimehessek belőle.
Adjon Isten jót a magyar hazának,
S az oláh es kérjen, ha kell magának.

Nem messze van az én babám lakása,
Ide látszik az ő tornácos háza.
Bús gerlice szokott rája leszállni,
Nehéz tőled édes rózsám megválni.