Ha ezt én így tudtam volna,
Tavasszal nyílik a rózsa,
Nem vónék én senki rabja,
Élnék magam szabadomra.

Kezemen, lábamon lakat,
Nem vagyok magamval szabad.
Szabad élet, szabad madár,
Be szép aki szabadon jár.

Jártam én es egy ideig,
Vagy harminckét esztendeig.
Járnék most is, de nem hagyják,
Telik búval es a világ.

Jártam én es egy ideig,
Vagy harminckét esztendeig.
Járnék most is, de nem lehet,
Csak úgy élek, ahogy lehet.

Istenem, Istenem,
Szerelmes Istenem,
Hogy kell a világot,
Búval eltöltenem!

Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
Áraszd meg a vizet, hogy vigyen el engem.
Hogy vigyen el engem apám kapujába,
Lássa meg az anyám, mire növelt engem!

Mire növelt engem, s kinek adott férjhez,
Nagy hegyi tolvajnak, keresztút állónak,
Aki most es el van hegyekre rabolni,
Hegyekre rabolni, keresztút állani.

Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
Be meguntam, be meg minden nap a vízen,
Felmenni, s lemenni, véres ruhát mosni,
Véres ruhát mosni, emberfejet vinni.

Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
Áraszd meg a vizet, hogy vigyen el engem,
Hogy ne kelljen többet e helyen szenvednem!

Hej, me meguntam már, már az életemet,
És a mindennapi bánatos létemet,
Istenem, Istenem, hogy kell a világot,
Mindig búval élnem, s bánatval tőtenem.

Felsütött a nap sugára
Minden ember ablakára,
Ej, Istenem, mi az oka,
Nem süt az enyimre soha.

Meg lehetek én átkozva,
Ne legyen szerencsém soha,
Semminemű járásomba,
Semmi fiatalságomba.

Van a rosszba, s nincs a jóba,
s Van a mindennapi búba.
Van a rosszba, s nincs a jóba,
s Van a mindennapi búba.

Ej, Istenem, mé vertél meg,
Met én nem érdemlettem meg.
Mé vertél meg jobban, mint mást,
Me nem voltam nagyobb hibás.
Ej, Istenem, mé vertél meg,
Met én nem érdemlettem meg.

Met ha búval élek, mint más, megöl engemet a sírás.
Ej, Istenem, valahára vígy a babám ablakára!
Ej, Istenem, valahára vígy a babám udvára,
Hogy ne jussak bódorgásra, egyik ajtóról a másra!

Ej, Istenem, valahára viselj gondot az árvára,
Hogy ne jussak bódorgásra, minden ember nyak(ruh)ára!
Ej, Istenem, Istenem, kérlek, végy el engem,
Hogy ne kelljen világom búval eltőtenem!

A szerelem szélesebb a tenger vízinél,
Árvább vagyok, árvább vagyok a lehulló levélnél.

Ahol én elmenyek, még a fák es sírnak,
Gyenge ágaikról levelek lehullnak.
Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem,
Mer a bú s a bánat sírva keres engem.

Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem,
Ne kelljen minden nap búval eltöltenem.
Minden piros hajnal előtt, könnyveimmel mosdom elő.
Istenem, Istenem, hogy érem végemet?
Hogy érem végemet, az ögyvezségemet,
Az ögyvezségemet, az árva létemet?


Evvel végzett Prezsmár Vilma!